A hazai keresztény egyházak

 

A történelmi keresztény egyházaknak komoly részük volt abban, hogy az antiszemita közbeszéd a két világháború között általánossá vált és széles körben hatott. Képviselőik a felsőházban megszavazták az első két zsidótörvényt. A keresztény újságok hasábjain és más fórumokon gyakran jelentek meg antiszemita gondolatok. Az 1941-es, náci szellemű, fajvédő harmadik zsidótörvényre azonban már nem adták áldásukat. A faji ideológiával szemben állva az egyházak a megkeresztelkedett zsidókat mentesíteni igyekeztek a zsidótörvények hatálya alól, ugyanakkor az izraeliták megkülönböztetését szó nélkül hagyták. (Ezzel egyúttal elutasították, hogy az állam a keresztség és a házasság szentségét elutasítva egyházi jogköröket csonkítson.)

Magatartásuk a holokauszt idején hasonlóan összetett volt. Serédi Jusztinián esztergomi érsek, a magyar katolikus egyház feje többször is közbenjárt a keresztény vallású, de izraelita társaikkal azonos sorsú zsidók érdekében. A kollaboráns kormány elleni nyílt fellépésre azonban nem volt hajlandó. Bár június végén a deportálások ellen szót emelő, egyébként kifejezetten antiszemita kitételeket is tartalmazó pásztorlevelet írt, ezt végül nem olvastatta fel a templomokban, mert ígéretet kapott a kormányzattól, hogy a keresztény zsidókat elválasztják az izraelitáktól.

Ravasz László püspök, a református egyház vezető személyisége Serédihez hasonlóan közbenjárt a kikeresztelkedettek érdekében. A katolikus pásztorleveléhez hasonlóan nem olvasták fel Ravasz drámai hangú körlevelét sem. Így végül a keresztény egyházak kollektív és demonstratív tiltakozása elmaradt. A klérus egyes, magas rangú képviselői (Apor Vilmos győri, Márton Áron erdélyi, Hamvas Endre csanádi püspök) határozottabban jártak közben az üldözöttek érdekében. Márton Áron Kolozsváron tartott szentbeszédében nyilvánosan is elítélte a történteket, és felszólította a kormányt a deportálás leállítására.

A nyilas hatalomátvétel után az egyházi embermentés komoly méreteket öltött. A katolikus kolostorok és rendházak lakói, egyes protestáns szervezetek tagjai, illetve más egyházi személyek rendkívüli bártorsággal és találékonysággal keltek az üldözöttek védelmére. Ilyenek voltak például: a Szent Szív Zárda, a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társasága és Schalkház Sára , a Karmelita Nővérek, a pannonhalmi bencések, akik több száz, különböző okból üldözöttnek nyújtottak menedéket, a Soli Deo Gloria Diákszövetség, a református Bereczky Albert, vagy a mártírhalált halt, katolikus Kálló Ferenc és az evangélikus Remete László. Jelentős szerepet játszott két, a kikeresztelkedett zsidók érdekeit védő, de másokon is segítő szervezet: a Cavallier József vezette katolikus Szent Kereszt Egyesület és a protestáns Jó Pásztor Bizottság. Az utóbbi élén Éliás József református lelkész állt, egyik legkiemelkedőbb munkatársa pedig az evangélikus Sztehlo Gábor volt. A szervezet a Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve, sok száz zsidó gyermeknek és árvának nyújtott menedéket.