Bulgária és Olaszország

Az ember védekezésből nemcsak utólag torzíthatja el a valóságot, hanem már cselekvés közben is. Auschwitzi fogságom éve alatt Alberto D. mindvégig testi-lelki jó barátom volt. Ez a tagbaszakadt és bátor fiatalember világosabban látta a dolgokat, mint az átlagos fogoly, felettébb kritikusan szemlélte hát a sokakat, akik vigasztaló illúziókban ringatták magukat és egymást ("még két hét, és vége a háborúnak", "eztán már nem lesz több szelektálás", "az angolok partra szálltak Görögországban", "a lengyel partizánok hamarosan felszabadítják a tábort" és így tovább: az efféle híresztelések mindennaposak voltak, de aztán egytől egyig rájuk cáfolt a valóság). Albertót negyvenöt éves apjával együtt vitték el. 1944 októberében Alberto és én rettegve, tehetetlen dühvel, felháborodottan és megadóan beszéltünk a küszöbönálló nagy szelektálásról, de nem kerestünk vigasztaló áligazságokban menedéket. Elkövetkezett a szelektálás, Alberto "idős" apját a gázba küldendőkhöz sorolták, s akkor Alberto néhány óra leforgása alatt megváltozott. Egyszeriben hitelt érdemlő forrásból hallotta, hogy az oroszok közel vannak, a németek már nem merik folytatni az öldöklést, ez a szelektálás más volt, mint az eddigiek, nem a gázkamrába válogattak foglyokat, hanem kiválasztották a legyengült, de még feltáplálható rabokat, amilyen az apja is: elfáradt, de nem beteg; sőt még azt is tudta, hová viszik őket: a közeli Jaworznóba, a lábadozó és csakis könnyű munkára alkalmas rabok táborába.

Apját természetesen nem látta többé senki, s 1945 januárjában, amikor a tábort kiürítették, a menetelés közben maga Alberto is odaveszett. Furcsamód, anélkül, hogy Alberto magatartásáról tudomásuk lett volna, Olaszországban bujkáló és az elfogatás elől megmenekülő rokonai is szakasztott úgy viselkedtek, mint ő. Nem voltak halandóak elfogadni az elviselhetetlen valóságot, s inkább másikat találtak ki maguknak helyette. Mihelyt hazatértem, kötelességemnek tartotta, hogy nyomban Alberto szülővárosába utazzam, és elmondjam az édesanyjának és a fivérének, mit tudok róla. Szeretettel és udvariasan fogadtak, de alig fogtam bele az elbeszélésbe, az anyja leintett: tud ő már mindent, legalábbis Albertóról, ami pedig az ismert borzalmakat illeti, semmi szükség rá, hogy é is elbeszéljem őket. Tudja, hogy a fiának - minden menetelő közül egyedül neki - sikerült leszakadnia a menetoszloptól, anélkül hogy az SS-legények rálőttek volna, majd elbújt az erdőben, épen és egészségesen az oroszok kezére került, még nem tudott ugyan hírt adni magáról, de csakhamar szerét ejti majd, efelől semmi kétség; most pedig beszéljek végre másról, például arról, hogy nekem miképp sikerült megmenekülnöm. Egy évvel később, átutazóban véletlenül ismét ugyanabban a városban járván, újból felkerestem a családot. Az igazság közben valamelyest megváltozott: Alberto egy szovjet kórházban fekszik, jól van, csak elvesztett az emlékezőtehetségét, még a nevére sem emlékszik, de már javul az állapota, s csakhamar hazatér, egészen biztos forrásból tudni. Alberto nem tért vissza. Több mint negyven év telt el, de azóta sem volt merszem ismét beállítani és szembeszegezni a magam fájdalmas igazságát a vigasztaló "igazsággal", amit Alberto rokonai közös igyekezettel építettek fel maguknak.



Részlet Primo Levi író, holokauszt-túlélő visszaemlékezéséből.