A munkaképes magyar zsidók sorsa

Egy túlélő visszaemlékezése 1945-ből.

Egy túlélő visszaemlékezése 1945-ből.

Egy túlélő visszaemlékezése 1945-ből.

Idézetek

Filip Müller, a Sonderkommando túlélője saját és társai lelkiállapotáról, és a túlélés reményéről: "Nem volt könnyű a Sonderkommando helyzete. Mindennap, a szemünk láttára, ezer meg ezer ártatlan ember távozott a kéményen keresztül. Mi a saját szemünkkel láttuk mi is az ember: jött egy csoport, férfiak, nők, gyerekek, csupa ártatlan ember, és hirtelen minden füstté vált... Olyan érzésünk volt mintha magunkra hagytak volna minket. Mintha elhagyott volna minket a világ. Az egész emberiség. És mi épp ezek között a körülmények között értettük csak meg igazán, hogy mit is jelent a túlélés lehetősége. Mert fel tudtuk mérni, milyen mérhetetlenül nagy értéke van az emberi életnek. Bizonyosak voltunk abban, hogy amíg él az ember, addig van remény. Hogy amíg életben vagyunk, nem szabad lemondani a reményről. És így harcoltunk meg még ezért a kemény életért is, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra. Azzal a reménnyel, hogy talán mégis sikerül megszabadulnunk ebből a pokolból."

Stadler Aranka, Auschwitz túlélője a lágerbeli szelekciókról: "A szelekció szótól még a legrégibb és leginkább megkeményedett foglyok szíve is remegni kezdett. Soha nem lehetett tudni, hogy mikor csap le, mekkora erővel, és melyik csoportot fogja sújtani... Az öltözőcsarnokban meztelenre kellett vetkőzni, majd futólépés a következő csarnokba... Néhány női SS sétálgatott fel és alá, néha ránk ordítottak. Egyenként lépünk az SS-tiszt elé...

Ha a kezében lévő pálcával tőlünk balra mutatott, az volt a halálos ítélet. Végül rám került a sor, elé álltam... Elállt a lélegzetem, amikor láttam, hogy a bot jobbra mozdul, de a történtek szinte minden érzést kiöltek belőlem."