Mit tudtak a magyar zsidók?

 

A magyar zsidó vezetők igen hamar tudomást szereztek a holokauszt realitásairól. A külföldről érkező információk, a több ezer lengyel, szlovák, osztrák zsidó menekült, a kamenyec-podolszkiji túlélők, valamint a hazatérő munkaszolgálatosok beszámolói, a cionista szervezetek közti információcsere révén érkező hírek alapján nyilvánvaló volt, hogy a nácik tömegesen gyilkolják a zsidókat. Azt azonban szinte senki sem gondolta, hogy Hitler valamennyi zsidót meg akarja öletni. A háborús cenzúra megakadályozta, hogy a lapok a zsidók üldözéséről írjanak. A hagyományos zsidó elit vezetői abban bíztak, hogy mindez Magyarországon nem történhet meg, és hallgattak. Törvénytiszteletük megakadályozta őket, hogy a holokauszt elől menekülő, illegálisan az országban tartózkodó lengyel és szlovák menekülteket vagy a szlovák cionisták mentőakcióit pénzzel támogassák. (Így ezek a feladatok főleg a sokkal merészebb, illegalitást vállaló cionistákra és kisebb részben a neológ elitnél rugalmasabb ortodox szervezetekre maradtak.) Attól tartottak, hogy az illegális akciók negatív következményei a magyar zsidóságra hullanának vissza. Ők pedig úgy vélték, hogy mindenekelőtt a hazai zsidók védelméről kell gondoskodniuk. Nem akartak ürügyet szolgáltatni a szélsőjobbnak. A szövetségesek előretörése, a Kállay-kormány a német "zsidóügyi" követeléseket elutasító álláspontja mind erősítették azt a véleményüket, hogy ha a magyar zsidóság "nem ad rá okot", akkor elkerüli a legrosszabbat, és túléli a háborút. Ezért a zsidó vezetők politikája változatlan maradt: semmi illegalitás, teljes lojalitás.

1944. március 19. döntő fordulatot hozott. Az extrém helyzetben nem maradt jó választás: csak rossz és még rosszabb döntés létezett. Ha együttműködnek a németekkel, könnyen a hóhérok eszközévé válnak, ha nem, lemondanak a körülmények befolyásolásának lehetőségéről. Stern Samu, a Zsidó Tanács vezetője tudta, hogy Eichmannék kicsodák, és mit akarnak, ezért megpróbálta húzni az időt. Taktikája azonban néhány nap alatt összeomlott. A befolyásos konzervatív barátokat elvitte a Gestapo, a magyar állam pedig kiszolgáltatta a zsidó polgárait. Bár a zsidók gyorsan törvényen kívül kerültek, a Zsidó Tanács akkor is fontosnak tekintette a törvények betartását, amikor számukra már nem létezett jogrend, amelyhez hűek maradhattak volna.

Rosszul döntöttek, mert nem dönthettek jól. Az új helyzetben is a régi módszereket alkalmazták. Megszervezték a zsidóság ellátását, a német és magyar hatóságokat panaszlevelekkel árasztották el, külföldi diplomaták segítségét kérték. Ameddig merték, támogatták a cionisták egy részének koncepciózus és vakmerő tárgyalásait a nácikkal. Bár anyagi forrásaik és kapcsolataik segítségével nagy részük el tudott volna menekülni, néhány kivétellel maradtak. Az ortodoxok közül Kahán-Frankl Samu a nyáron elrejtőzött, Freudiger Fülöp pedig 1944 augusztusában családjával és barátaival átszökött Romániába)

Mit tehetett volna a Zsidó Tanács? Az ellenállás reménytelen volt, hiszen a férfiak munkaszolgálaton voltak, gyerekekkel, öregekkel és betegekkel pedig nem lehet harcolni.Főleg fegyverek nélkül nem. A menekülésnek és bujkálásnak vidéken csak bizonyos régiókban (például a Romániával határos területeken) volt némi esélye. A keresztény többség elfordult a zsidóktól. A Zsidó Tanács lapját cenzúrázták, a vidékkel gyakran nem volt kapcsolata. A rabbik nem hirdethettek partizánháborút az istentiszteleteken. Egy esetleges széles körű tájékoztatás, ha nyitott fülekre talál, minden bizonnyal tömegvérengzésbe torkollott volna. Ez ugyanakkor semmivel sem lett volna pusztítóbb, mint Mengele doktor szelektálásai a birkenaui rámpán. Korántsem véletlen, hogy a reménytelen ellenállással csak egyes lengyel városok közösségeinek csoportjai próbálkoztak (ők is többéves gettóélet és közösségük nagy részének deportálása után), de egyetlen európai ország zsidó közössége sem lázadt fel egységesen. Eichmann legkevésbé Magyarországon hagyott időt az ellenállás megszervezésére.

A Zsidó Tanács tagjait és a cionista vezetőket ugyanakkor súlyos felelősség terheli az Auschwitz-jegyzőkönyv elhallgatása miatt. Úgy tűnik, a dokumentum talán már április végén, de május folyamán már bizonyosan eljutott Magyarországra. A zsidó vezetők azonban érthetetlen módon hetekig nem tettek semmit, csak a fordítással vesztegették a drága időt. A kormány tagjainak, Horthynak, az egyházi vezetőknek és a diplomatáknak csupán június közepén kezdték el osztogatni az Auschwitz-jegyzőkönyvet, amely csak június végén jutott el külföldre. Addigra azonban a vidéki zsidók nagy részét deportálták. A nemzetközi tiltakozás és Horthy így már csak a budapestieket menthette meg.

Vezetőikkel ellentétben a magyar zsidók többségének fogalma sem volt mi várhat rájuk a deportáló vonatok végállomásán. Bár a menekültek, a munkaszolgálatosok és néhány túlélő szökevény révén sokan tudtak a keleti területeken folyó öldöklésről, azt gondolták, hogy ez Magyarországon nem történhet meg. Mi történt volna, ha a zsidók tömegei értesülnek az Auschwitz-jegyzőkönyv tartalmáról? Valószínűsíthető, hogy a legtöbben nem hittek volna a abszurdnak tetsző híreknek. Ahogy a varsói zsidók nem hittek a treblinkai megsemmisítő táborból szökött szemtanúknak, úgy a máramarosszigeti zsidók sem hittek a kamenyec-podolszkiji tömegsírból lőtt sebbel visszatérő Moshe bácsinak. Azt hitték megőrült, mások arra gyanakodtak, hogy rémtörténeteivel csak szánalmat akar kelteni maga iránt. 1944 nyarán néhány vidéki gettó lakói közvetlenül a deportálás előtt sem hittek a szörnyű valóságról beszámoló halucoknak, akik megpróbálták felrázni az embereket. A helyzet ellentmondásait talán egy magyar túlélő jellemezte a legjobban a háború után: "Ha tudom, mi az az Auschwitz, nincs az a földi hatalom, amely bekényszerített volna abba a vonatba. Viszont nincs az a földi hatalom, amely elhitette volna velem, hogy létezik egy ilyen Auschwitz."

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu