Döntés a holokausztról

 

1940-re a náciknak két ténnyel kellett szembe nézniük. Egyrészt a háború kitörésével lényegileg lehetetlenné vált, hogy a zsidókat továbbra is kivándorlásra kényszerítsék, hiszen a korábbi befogadó államok jelentős része ellenséges vagy éppen a németek által megszállt ország volt. Másrészt hiába űztek el több százezer német, osztrák és cseh zsidót, Lengyelország megszállásával több mint kétmillió újabb zsidó került uralmuk alá. Ennyi embert pedig sehol sem fogadtak volna be. A zsidókérdés, amely 1938-ig főleg német belpolitikai téma volt, a náci hódításokkal európai "problémává" vált. Az osztrák, a német és a cseh zsidókat 1939 őszétől kezdve a kivándorlás helyett a kitelepítés réme fenyegette. 1939-1940 telén a Birodalomhoz csatolt lengyel területekről a nácik lengyelek és zsidók százezreit deportálták a Főkormányzóságba. Az Eichmann és főnöke, Heydrich által kiagyalt új koncepció szerint a zsidókat a lengyel Főkormányzóság területén, Nisko közelében kellett volna letelepíteni. Hans Frank főkormányzó azonban nem rajongott az ötletért, hogy a Gestapo kifosztott zsidók százezreit az ő nyakába akarja varrni. 1940 márciusában elérte Hitlernél, hogy a deportálásokat állítsák le. Eichmann-nék kudarcot vallottak, de a kitelepített zsidóknak csak harmada térhetett vissza otthonába.

1940 nyarán a nácik felelevenítettek egy régebbi lengyel tervet, amely a zsidókat Madagaszkárra akarta kitelepíteni. Mivel a sziget francia gyarmat volt, a német Külügyminisztérium számára 4 millió európai zsidó deportálása Franciaország legyőzése után nem tűnt lehetetlennek. A németek azonban nem tudták megszerezni a francia flottát, és a tengereket továbbra is a brit hajóhad uralta. Így a Madagaszkár-terv az angliai légicsatában elszenvedett vereség után lekerült a napirendről.

1941 tavaszán a német vezérkar már a Szovjetunió elleni háborúra készült. Várható volt, hogy a tervezett hódítások révén több millió újabb zsidó kerül német uralom alá. Hitler kijelentette, hogy a judeobolsevista ellenség elleni harc nem hagyományos, hanem megsemmisítő háború lesz. Ennek szellemében 1941 tavaszán Heydrich négy, összesen mintegy 3 ezer fős Einsatzgruppét (szó szerint bevetési csoport) állított fel. Az Einsatzgruppék feladata volt, hogy az előrenyomuló hadsereggel vonulva a front mögötti területeket "megtisztítsák" a nácik által veszélyesnek minősített elemektől. Ilyennek minősültek a kommunista párt tagjai, a Vörös Hadseregben szolgáló politikai tisztek, az állami vagy párttisztséget betöltő zsidók. A Szovjetunió elleni támadással egy időben északon az Einsatzgruppe A, a front közepén az Einsatzgruppe B és C, délen pedig a D jelű alakulat kezdte meg a gyilkolást. Az áldozatokat tankcsapdákba vagy előre megásatott tömegsírokba lőtték. A kivégzésekbe - főleg Ukrajnában és Litvániában - gyakran bekapcsolódtak a helyi antiszemiták által felállított milíciák tagjai, máshol a lakosság támadt a zsidókra. 1941 őszétől az Einsatzgruppék már valamennyi zsidót - beleértve a nőket és a gyermekeket is - válogatás nélkül megölték. A zsidókat először áttelepítés ürügyével összegyűjtötték, majd a kivégzés helyszínére kísérték, ott kirabolták és meztelenre vetkőztették őket. Végül a gödör szélén álló zsidókat tarkón lőtték. Gyakori módszer volt az is, hogy az áldozatoknak le kellett mászniuk a tömegsírba és a már megöltek holttestére fekve várták a halálos sortüzet. Az Einsatzgruppék 1941 végéig 500 ezer, 1943-ig összesen mintegy 1 millió embert öltek meg. Többségük zsidó volt, de a fennmaradt jelentések szerint szovjet hadifoglyok, elmebetegek és vándorcigányok is gyakran áldozatul estek a vérengzésnek.

Nem tudjuk, hogy Hitler pontosan mikor adta ki a parancsot valamennyi európai zsidó megsemmisítésére. Heydrich 1941 júliusában kapott parancsot Göringtől, hogy dolgozza ki az európai zsidókérdés "végső megoldásának" részleteit. A német zsidóknak 1941 szeptemberétől kellett sárga csillagot viselniük, októberben megkezdődött a Birodalomban élő zsidók keletre deportálása, a hónap végén pedig Himmler megtiltotta a zsidók kivándorlását. Ősztől az Einsatzgruppék és a velük együttműködő SS és rendőri egységek már minden zsidót megöltek. Ezek alapján valószínűnek tűnik, hogy Hitler valamikor 1941 őszén vagy telén rendelte el a végső megoldást, amin ekkortól már valamennyi zsidó megölését értették. A Führer szóban adta ki az utasítást, Himmler és Heydrich volt felelős a végrehajtásért. Heydrich 1941 novemberére értekezletre hívta össze a zsidókérdéssel foglalkozó minisztériumok, állami, SS, és rendőri szerveinek vezetőit. A konferenciára többszöri halasztás után végül 1942. január 20-án került sor a Berlin melletti Wannsee-ban. Az értekezleten Heydrich bejelentette, hogy Hitler elrendelte a zsidók "kitelepítését" keletre, ahol nagy munkacsapatokban fogják őket halálra dolgoztatni, a túlélőkkel pedig különlegesen veszélyes elemként fognak elbánni. A résztvevők tudomásul vették, hogy a zsidókérdés az SS hatáskörébe tartozik. A wansee-i konferencia jegyzőkönyvét Eichmann vezette, aki ekkor már a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba tagolt Gestapo zsidóügyi osztályát irányította. A dokumentumban található statisztikák szerint a végső megoldás összesen 11 millió európai zsidóra vonatkozott volna.