Az auschwitzi halálgyár
Auschwitz eredetileg a megszállt lengyel területeken letartóztatott "németellenes elemek" (ellenállók, papok, értelmiségiek) számára felállított hagyományos koncentrációs tábor volt. Mivel több fontos vasútvonal csomópontjához is közel esett, ezt a tábort szemelték ki az európai zsidók vesztőhelyéül. Amikor Himmler elrendelte, hogy keressenek a tömeges agyonlövésnél "humánusabb" gyilkolási módszert, Höss auschwitzi parancsnok és munkatársai is munkához láttak. 1941 őszén munkaképteleneken és szovjet hadifoglyokon sikerrel próbálták ki a táborban korábban fertőtlenítésre és rovarirtásra használt hidrogéncianid, a Zyklon B hatását. 1942 tavaszán vagonba zárt zsidók tömegei indultak Európa minden részéből Auschwitz felé. 1940-1941-ben mindössze 1500 zsidót deportáltak ide. 1942-ben már mintegy 200 ezer zsidó érkezett, főleg a lengyel Főkormányzóságból, Franciaországból, Hollandiából és Szlovákiából.
Ennyi embert már lehetetlen volt a tábor mellett álló krematórium 7-800 fő befogadására alkalmas termében elgázosítani. Ezért Höss és a táborba érkező Eichmann új helyszínt keresett a gyilkoláshoz. Végül az Auschwitztól két kilométerre épülő birkenaui tábor (Auschwitz II.) melletti erdőben két, egymástól néhány száz méterre álló lengyel parasztházat építettek át ideiglenes gázkamrává. Az egyikben az ablakokat befalazták, és két, masszív ajtóval lezárt, szigetelt helyiséget alakítottak ki. Ezt a hivatalosan Bunker 1-nek nevezett épületet a vakolatlan téglafalak miatt az SS-ek "kis vörös háznak" hívták. Júniusban egy másik, fehérre vakolt házat hasonló módon építettek át, ebben azonban négy gázkamrát alakítottak ki. Ez volt a Bunker 2, más néven a "kis fehér ház." A 60-80 nm alapterületű Bunker 1-ben 5-700, a 105 nm-es Bunker 2-ben 800-1000 embert lehetett egyszerre megölni. 1942 júliusáig a zsidó transzportokat munkaképességre való tekintet nélkül elgázosították. Ezután a növekvő munkaerőigény következtében az SS-orvosok a vasúti lerakodón, a rámpán válogatták ki a munkaképeseket. Az anyákat, időseket, gyengéket és kiskorúakat, a transzportok átlagosan 70-80 százalékát teherautókkal vagy gyalog a 2 km-re lévő Bunkerekhez vitték. Az áldozatok fából emelt öltözőkben vetkőztek le. Ezután a meztelen embereket a gázkamrákba zsúfolták. Aki nem fért be, azt tarkón lőtték. Az SS-orvos intésére egy SS-egészségügyi altiszt egy nyíláson beszórta a gázt. A halottakat egy zsidó munkacsapat a Bunkerek mögé vonszolta, majd síneken mozgatható csilléken a néhány méterre lévő óriási nyitott tömegsírokhoz tolta, és a gödrökbe dobta.
Himmler 1942. júliusi látogatásakor végignézte a megsemmisítést, és bár Hösst alezredessé léptette elő, nem volt elégedett. Az auschwitzi tábor krematóriuma csak 340 főt volt képes elégetni, ráadásul gyakori volt az üzemzavar. A Bunkerek mellett jobb híján hatalmas tömegsírokba temetett hullák viszont komoly járványveszélyt jelentettek. A folyamat számtalan biztonsági kockázatott rejtett, és nagyszámú SS-őrséget igényelt. Ezért a németek teljesen új koncepcióval álltak elő: megszületett az iparszerűen működő halálgyár terve. 1942 nyarán több hónapos tervezés után Birkenauban négy krematórium építését kezdték meg. A munka majdnem egy évig tartott. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a tömegsírok exhumálása. 1942 végéig 107 ezer holttestet égettek el szabadtéri máglyákon.
Az előirányzott határidőket és az eredeti költségvetést túllépve a négy új krematóriumot 1943 márciusa és júniusa között adták át. A két kisebb azonos konstrukcióval épült, a két nagyobb szinte tükörképei voltak egymásnak. Az új létesítményekben voltak vetkőzők, gázkamrák és a halottak elhamvasztására alkalmas égetőkemencék. Az áldozatokat egészen az utolsó pillanatig sikerült félrevezetni, aki az épületbe belépett, többé már nem menekülhetett. Egy átlagos transzport egy óra alatt levetkőzött, a levegő hőmérsékletétől és páratartalmától függően 3-20 perc alatt megfulladt a gázkamrában. Ezután a gázkamrát kiürítették, a halottak haját levágták, aranyfogaikat kihúzták, majd megkezdődött elégetésük. A II. és a III. számú "nagy" krematóriumok (az auschwitzi tábor első, kezdetleges "régi" halottégetője ekkor kapta az I. számot) földalatti gázkamráiban 2 ezer embert lehetett megölni egyszerre. Az öt-öt darab tripla kemencében a hivatalos adatok szerint 24 óra alatt 1440-1440 holttestet tudtak elégetni. A IV. és az V. számú "kis" krematóriumok gázkamráiban mintegy 1500 embert tudtak elgázosítani, napi égetési kapacitásuk hivatalosan egyenként 768 fő volt. Megvalósult az emberirtás futószalagszerű iparosítása: a lezárt szektorok krematóriumaiba belépő embertömeg néhány óra alatt nyomtalanul eltűnt. Ennek megfelelően az auschwitzi I. krematóriumot 1943-ban óvóhellyé alakították át, a Bunker 1-et lebontották, a Bunker 2-t pedig használaton kívül helyezték. A gyilkolásnak ezután már csak a beérkező transzportok létszáma, de legfőképp az égetési teljesítmény szabhatott határt. Hamarosan kiderült, hogy ez utóbbi továbbra is domináns tényező: az összességében hivatalos 4-5 ezer fő/nap "teljesítményt" átmenetileg lehetséges volt ugyan 7-8 ezerre növelni, de ez gyakran komoly üzemzavarhoz vezetett. A kémények megrepedtek, a kemencék belső szigetelése tönkrement, tűz ütött ki.
Auschwitzban mintegy 1,1 millió főt (köztük 1 millió zsidót) öltek meg. Többségüket 1942 tavasza és 1944 ősze között a Bunkerekben és az új krematóriumokban gázosították el. 1944 novemberében Himmler leállította a megsemmisítést, a krematóriumokat felrobbantották, a táborokat kiürítették. A Vörös Hadsereg 1945. január 27-én szabadította fel Auschwitzot.