|
Hollandia és Belgium
1940 tavaszán 90 ezer zsidó élt Belgiumban, közülük mintegy 30 ezren a nácik elől menekültek ide. Az országot a németek május 10-én lerohanták, és a belga hadsereg hamarosan kapitulált. A következő időszakban majdnem 40 ezer zsidó hagyta el Belgiumot, többségük Franciaországba menekült. Az első zsidóellenes intézkedések már 1940 őszén megjelentek. A zsidókat elbocsátották az állami szolgálatból, üzleti tevékenységüket ellenőrizték. 1941 októberétől a zsidók csak négy nagyobb városban élhettek, novemberben hosszú próbálkozás után sikerült felállítani a Zsidó Tanácsot. A deportálások előkészítéseként 1942 júniusától kötelező volt a sárga csillag viselése. Júliusban zsidó ellenállók elégették a Zsidó Tanács központjában összeállított névlistákat, és a belga ellenállás figyelmeztetésére sok ezer zsidó szerzett hamis papírokat. A belga közigazgatás alig volt hajlandó részt venni a zsidóüldözésben, a brüsszeli polgármester például megtagadta a sárga csillagok kiosztását és a zsidók elfogását. A nácik 1942 augusztusában mégis megkezdték a letartóztatásokat, de először a belga állampolgársággal nem rendelkezőkre vadásztak. Az elfogott zsidókat főleg a mecheleni internáló táborba szállították. Az első vonat augusztus 4-én indult, október végéig 17 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba . 1943 folyamán a nácik nehézségei fokozódtak. A zsidók nagy része hamis papírokkal bujkált, a Wehrmacht nem volt hajlandó katonákkal segíteni az SS és a rendőrség zsidóellenes razziáit. Eközben a megélénkülő, főleg kommunista ellenállási mozgalom segítette a zsidókat, 1943 tavaszán a holokauszt történetében példátlan módon megtámadtak egy deportáló vonatot, és a zsidókat kiszabadították. 1943-ban 6 ezer, 1944-ben már csak 2300 zsidót tudtak deportálni. Sok belga zsidót Franciaországból vittek el. A holokauszt során 25-29 ezer belgiumi zsidó halt meg, többségük állampolgársággal nem rendelkező menekült volt. A nácik 339 cigányt is megöltek.
A holokauszt során a nácik mintegy 200 ezer észak-és nyugat-európai zsidót gyilkoltak meg. Minden második áldozatuk holland zsidó volt, így a térségben mind a számok, mind az arányok tekintetében ez a közösség szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. A 140 ezres zsidóság háromnegyede, azaz több mint 100 ezer ember pusztult el. Ennek hátterében több tényező áll. A holland közigazgatás jóval hatékonyabb volt, mint a belga, ráadásul a minisztereivel Londonba menekülő királynő utasítására a kormány államtitkárai a helyükön maradtak, hogy "az alkotmány keretein belül" együttműködjenek a németekkel. A hollandiai Zsidó Tanács német nyomásra meghozott rendelkezéseit a legtöbb holland zsidó precízen betartotta. Ellentétben például belga, dán vagy norvég hitsorsosaikkal, a holland zsidók jelentős vagyonnal rendelkeztek: az országban 21 ezer zsidó cég működött, ennek megszerzése sok holland kollaborációs hajlandóságát növelte. A Hollandiát irányító birodalmi megbízott, az osztrák Arthur Seyss-Inquart, illetve az SS és rendőrségi erőket irányító Hans Rauter SS-tábornok jóval zsidóellenesebbek voltak, mint más országokban hasonló posztot betöltő kollégáik. Seyss-Inquart már 1941 májusában az árjásítás bevételéből akarta fedezni a zsidókérdés megoldását, Rauter pedig már augusztusban kezdeményezte feljebbvalóinál a holland zsidók deportálását.
A zsidóellenes intézkedések 1940 őszén gazdasági megszorításokkal kezdődtek, a Zsidó Tanácsot már az év végén megalakították. Elnöke Lodewijk Ernst Wisser, volt Legfelső Bírósági elnök volt. 1941 februárjában az amszterdami zsidónegyedben holland nácik csaptak össze zsidó fiatalokkal és a segítségükre siető nem zsidókkal. Egy holland náci meghalt, majd amikor németeket is megtámadtak, Rauter 400 zsidót deportáltatott. Válaszul több tízezer holland munkás lépett sztrájkba különböző városokban. A zsidók érdekében kibontakozó mozgalmat a németek brutálisan elnyomták. Pár hónapos nyugalom következett. 1941 őszétől újabb megszorítások következtek: a zsidóknak letétbe kellett helyezniük vagyonukat, megkezdődött ingatlanjaik és cégeik árjásítása, nem lehetett biciklijük, telefonjuk, nem járhattak moziba, parkokba. 1942 áprilisától sárga csillagot kellett viselniük.
A zsidók deportálását a németek munkaerő-áttelepítésének álcázták. A toborzás már 1942 elején elindult. Július 14-én a Rauter és Eichmann emberei meglepetésszerűen lecsaptak: 700 zsidó túszt szedtek össze és az ő életükkel zsarolva kényszerítették engedelmességre a Zsidó Tanácsot. Másnap a westerborki gyűjtőtáborból elindult az első vonat kelet felé. A következő hónapokban a Zsidó Tanácstól ezrek kapnak felszólítást, hogy jelenjenek meg "áttelepítésre". A többség az ellenállási mozgalom ismételt figyelmeztetései ellenére is engedelmeskedett. Az év végéig 38.500 zsidót deportáltak a vughti és a westerborki internálótáborokból Auschwitzba. A katolikus egyház tiltakozott, más keresztény felekezetek a németekkel tárgyalásokat kezdve akarták megmenteni keresztény hitre tért zsidó testvéreiket. A nácik a keresztény zsidók megkímélését ígérték, és az ő sorsukkal zsarolták a keresztény felekezetek vezetőit, hogy ne foglalkozzanak a zsidókérdéssel. Az országban 24 ezer zsidó bujkált, kétharmaduk túl is élte a háborút, de a holland kollaboránsok sokakat feljelentettek. A letartóztatásokban készségesen közreműködött a holland közigazgatás és a rendőrség jelentős része is. 1943-ban Amszterdamban is megkezdődtek a razziák. A nácik munkás- áttelepítésekről szóló hazugságaival ellentétben az öregeket, a magatehetetlen betegeket és a szellemi fogyatékos gyermekeket az elsők között vitték el. A cionisták több száz gyereket csempésztek Svájcba és Spanyolországba. 1943 szeptemberében a Zsidó Tanácsot is deportálták, az év során összesen 16 ezren kerültek Auschwitzba, 34 ezren pedig Sobiborba. Az utóbbiak közül mindössze 19-en maradtak életben. 1944 során újabb 5500 holland zsidót vittek Auschwitzba, a két évig Amszterdamban bujkáló Anne Frank és családja az utolsók között érkezett. A holokausztnak mintegy 100-107 ezer holland zsidó esett áldozatul.
| |
|