|
Dánia és Norvégia
A 2,5 milliós Norvégiában mindössze 1700 zsidó élt, ezért az országot 1940 tavaszán elfoglaló németek egy ideig nem is törődtek velük. Norvégiában a nácik az egykori norvég hadügyminiszter, Vidkun Quisling Nemzeti Egység Pártjára támaszkodhattak. A kollaboráns mozgalomnak 1940-ben csak 15 ezer tagja volt, de hamarosan a rendőrök jelentős része is belépett az 1942-ben miniszterelnökké kinevezett Qiusling pártjába. A wannseei konferencia napján, 1942. január 20-án a norvég rendőrség megkezdte a zsidó állampolgárok személyi igazolványainak "J" betűvel való lepecsételését. Tavasszal megindult a zsidók adatainak összegyűjtése, októberben pedig megkezdődtek a letartóztatások. Novemberben az oslói kikötőből egy hajó 532 zsidót szállított el, 1943 elején újabb 158 zsidót hurcoltak el. Valamennyien Auschwitzba kerültek. Az akciók miatt több püspök visszavonult, a lutheránus egyház nyilvánosan tiltakozott és a templomokban is imádkoztak a zsidókért. A zsidóüldözések hatására Svédország kijelentette, hogy eddigi véleményével ellentétben hajlandó a norvég zsidók befogadására. Az ellenállási mozgalom és a lakosság segítségével 930 zsidó menekült ért svéd földre. A nácik és norvég cinkosaik 770 norvég zsidót deportáltak, közülük 28-an élték túl a háborút. A deportálás és a helyi atrocitások összesen 762 norvég zsidó életét követelték.
Dániában 8 ezer zsidó élt, befolyásuk és vagyonuk jelentéktelen volt. A németek 1940 áprilisában ellenállás nélkül foglalták el az országot, ráadásul a norvégokhoz hasonlóan a dánokat is árjáknak tartották, ezért a megszállók az első két és fél évben mérsékelten viselkedtek. A dán király, a kormány és a közigazgatás a helyén maradt. Amikor a Birodalmat 1942 novemberétől Koppenhágában képviselő Werner Best felvetette, hogy a "zsidókérdést meg kellene oldani", a dán kormány kilátásba helyezte lemondását, ezért Best nem erőltette az ügyet. 1943-tól erősödött fel a dán ellenállási mozgalom tevékenysége, augusztusban a német megtorlások miatt a kormány lemondott. Hitler szeptemberben engedélyezte a zsidók deportálását, ezt azonban több tényező is akadályozta: a Dániában állomásozó Wehrmacht erők parancsnoka ellenezte az akciót, és nem engedte, hogy katonái részt vegyenek benne, a dán zsidók vezetőit német diplomaták és magas rangú dán hivatalnokok egyaránt tájékoztatták a nácik terveiről.
A zsidók összeszedése 1943. október1-én indult. A németeket kísérő dán rendőrök megakadályozták, hogy a nácik bemenjenek a zsidók lakásába, ezért csak azt vitték el, aki a dán rendőrök figyelmeztetése ellenére ajtót nyitott. A razzia csekély eredménnyel járt: mindössze 477 zsidót fogtak el, őket sem Auschwitzba, hanem a theresienstadti "mintagettóba" szállították. A deportálások hírére szinte az egész dán társadalom a zsidók védelmére kelt, és megkezdődött Svédországba menekítésük. Tiltakozott X. Keresztély dán király, több egyházi vezető. A zsidókat elrejtette a lakosság, a rejtekhelyekről taxisok ingyen szállították őket a kisebb kikötőkbe, a hajósok ingyen keltek át velük a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. Ha a zsidóknak mégis fizetniük kellett, akkor a dánok összeadták a viteldíjat. A tengeri mentési akciót segítette a német haditengerészet is, amely egyszerűen úgy tett, mintha nem venné észre a megélénkült vízi forgalmat. Három hét alatt 7200 dán zsidó érte el a megmenekülést jelentő svéd partokat. A dán kormány folyamatosan érdeklődött a deportált dán zsidók helyzete felől, 1944 nyarán a Nemzetközi Vöröskereszt delegációjával együtt dán küldöttség ellenőrizte a theresienstadti viszonyokat. Eichmann gondosan előkészítette a propaganda szempontjából fontos látogatást: a munkaképteleneket Auschwitzba vitette, a gettó házait kifestették, az utcákat kitakarították, a fejadagokat megnövelték, nagy sietséggel mozit, kávézót nyitottak. A vizit a nácik szempontjából sikeres volt, a nemzetközi küldöttség elégedett volt a látottakkal. A dán zsidókat távozásuk után sem merték bántani. A holokauszt során 60 dán zsidó halt meg
| |
|