A deportáló: Adolf Eichmann

 

Eichmann 1906-ban a németországi Solingenben született, de gyermekkorától Ausztriában élt. Linzben ugyanaz a tanár tanította történelemre, aki korábban Hitlert is. Műszaki tanulmányait félbehagyta, és 21 évesen egy olajtársaság utazó ügynökeként helyezkedett el. 1932-ben, egy linzi ügyvéd ismerőse rábeszélésére belépett a náci pártba és az SS-be. (Az ügyvéd, dr. Ernst Kaltenbrunner, 1943-ban Heydrich utódaként az RSHA vezetője, és egyben Eichmann főnöke lett.) Nem sokkal később elvesztette állását, visszatért Németországba, és egyéves SS-katonai kiképzésen esett át. 1934-ben belépett az SD-be, ahol először a szabadkőművesekkel, majd a zsidókkal foglalkozott. Rövid ideig héberül tanult, majd 1937-ben hivatalos kiküldetésben a Közel-Keletre utazott, és néhány órát eltöltött a palesztinai Haifában. (Később előszeretettel hazudta zsidó vezetőknek, hogy Palesztinában született és folyékonyan beszél héberül.) Igazi karrierje az Anschluss után kezdődött, amikor Bécsben felállította a Zsidó Központi Kivándorlási Hivatalt, és rövid idő alatt megszervezte több mint százezer osztrák zsidó kényszerkivándoroltatását. Módszerét Heydrich parancsára 1939-ben Prágában, majd Berlinben is meghonosította. Az 1939-ben alakult RSHA-ban a IV. hivatalon (Gestapo) belül létrehozott zsidóügyi részleg (IV/B/4) parancsnokává nevezték ki. 1941-től ő irányította a németországi, majd a megszállt országok zsidóságának deportálását a megsemmisítő táborokba. 1942-ben Reinhard Heydrich RSHA-főnök munkatársaként részt vett a wannseei konferencián, amelynek jegyzőkönyvét ő készítette el.

Eichmann a leigázott országokba küldte személyes képviselőit, akik a helyszínen a Gestapóval és az SD-vel együttműködve megszervezték a helyi zsidó lakosság elkülönítését, elfogását, koncentrálását, majd deportálását. Több szövetséges államban megbízottjai a német követség zsidóügyi tanácsadóiként működtek. Eichmann a berlini központból irányította az egész kontinensre kiterjedő akciókat, és csak rövid látogatások erejéig jelent meg az egyes országokban. Taktikájának lényege abban állt, hogy mindig a legkisebb ellenállás irányában haladt: először a menekült német zsidókat, később az idegen állampolgárságúakat, majd a "hontalanokat" követelte, végül pedig bejelentette igényét valamennyi, az adott országban élő zsidóra. Az egyes akciók sikere tehát bonyolult tárgyalásokat igényelt a helyszínen, miközben a megsemmisítő táborok kapacitásának ismeretében kellett megszereznie a szükséges mennyiségű vagont. Ez utóbbi a háborús helyzet romlásával egyre nehezebbnek bizonyult, máshol politikai nehézségekbe ütközött. Ilyenkor feletteseihez, Müller Gestapo-főnökhöz, Heydrichhez, az RSHA vezetőjéhez (annak halála után Kaltenbrunnerhez), néha személyesen Himmler SS-Reichsführerhez fordult. 1942-ben Eichmann elutasította, hogy megtervezze a magyar zsidók részleges deportálását. A német Külügyminisztérium egyik vezető munkatársának szóló levelében azt írta, hogy az üggyel addig nem érdemes foglalkozni, amíg nincs lehetőség a zsidókérdés teljes körű végső megoldására Magyarországon. Az idő őt igazolta. 1944-ben már hónapok óta gyakorlatilag feladat nélkül vesztegelt, amikor parancsot kapott, hogy állítsa össze csapatát, és induljon Budapestre. Himmler - teljesen alaptalanul - attól tartott, hogy Magyarországon a varsói gettó felkeléséhez hasonló helyzet alakulhat ki, ezért a korábbiakban megszokottól eltérve személyesen Eichmannt küldte Magyarországra. A Gestapo-körökben "Mesternek" titulált Eichmann Mauthausenbe rendelte legkipróbáltabb beosztottait (Theodor Dannecker, Alois Brunner, Dieter Wisliceny, Franz Novak stb.), akik szintén megbízatás nélkül lézengtek. Az alakulatot a parancsnok után "Eichmann-különleges egységnek" (Sondereinsatzkommando Eichmann - SEK) nevezték. A SEK a magyar hatóságokkal együttműködve a következő hónapokban majdnem félmillió zsidót deportált, túlnyomó többségüket Auschwitz-Birkenauba. Saját bevallása szerint is ez az akciósorozat volt tevékenységének csúcspontja. A magyar és német nácik sikerét erősítette, hogy Eichmann baráti viszonyba került Endre László belügyi államtitkárral, aki a Belügyminisztériumban a zsidó ügyeket irányította. A munkája során sokak számára pedáns hivatalnoknak tűnő Eichmann gyakran egyeztetett Höss auschwitzi parancsnokkal a gyilkolás technikai részleteivel kapcsolatban. 1944 tavaszán kifejezetten az ő kérésére helyezték vissza Hösst Auschwitzba, hogy ő irányíthassa az Eichmann által deportált magyar zsidók kivégzését.

Júliusban Horthy leállította a budapesti zsidók ellen tervezett akciót. Ezután önerőből Eichmann csak két internálótábor rabjait volt képes deportálni, de bízott a folytatásban. 1944 augusztusában a román kiugrás körüli zűrzavart kihasználva Horthy menesztette a Sztójay-kormányt, és így a budapesti zsidók deportálása lekerült a napirendről. A SEK és vezetője "kitelepítési szakértőként" ősszel Erdélyben szervezte az oroszok elől menekülő szász lakosság kimenekítését. Az októberi nyilas puccs után Eichmann diadalmasan tért vissza Budapestre és rögeszmésen folytatta a deportálásokat. Mivel a vasútvonalakat szétbombázták, a SEK a Szálasi-kormány által átadott zsidókat gyalogmenetekben küldte az osztrák határon épülő erődvonalakhoz kényszermunkára.

Eichmann 1944 karácsonyán, közvetlenül az orosz ostromgyűrű bezárulása előtt menekült el a fővárosból. 1945 tavaszán még azzal hencegett, hogy nevetve ugrik a sírba, ahová már zsidók millióit küldte, de már RSHA-s munkatársai sem szívesen álltak vele szóba. Főnöke és egykori pártfogója, Kaltenbrunner is éreztette vele, hogy jelenléte nem kívánatos. Eichmann áprilisban az osztrák Alpokba húzódott maradék embereivel, hogy ott partizánháborút folytassanak a szövetségesek ellen. Hamarosan belátta, hogy elképzelése nem több ábrándnál, és a német kapituláció után hamis néven vonult fogolytáborba. Amikor leleplezés fenyegette, megszökött, és újabb hamis néven évekig egy eldugott erdőgazdaságban dolgozva bujkált, miközben túlélők és a szövetséges hatóságok vadásztak rá. 1949-ben náci szervezetek és egy katolikus főpap segítségével Ricardo Clement névre szóló hamis útlevelet kapott, és Argentínába menekült. Nem sokkal később követte családja is. Azt hitte, megfeledkeztek róla, de 1960 májusában az izraeli titkosszolgálat egy kommandója Buenos Aires külvárosában álló háza elől elrabolta, és Izraelbe szállította. Eichmannt több hónapos kihallgatás után Jeruzsálemben bíróság elé állították, és halálra ítélték. A börtönben megírta emlékiratait. 1962 tavaszán felakasztották és hamvait a tengerbe szórták. Izrael állam történetében Eichmann volt az egyetlen ember, akit kivégeztek. A médiában folyamatos nyilvánosságot kapó perének hatására halála után háborús bűnösök százai ellen indítottak eljárásokat világszerte.