Élet a gettókban és gyűjtőtáborokban

 

A gettósítás a legtöbb helyen hasonlóan játszódott le. A helyi zsidó közösség legtekintélyesebb tagjaiból felállított Zsidó Tanácsot kötelezték a valamennyi zsidó nevét és címét tartalmazó lista összeállítására. A magyarázat szerint erre a zsidók élelmiszerellátásának megszervezése miatt volt szükség. (A kis falvakban élő néhány zsidó családot a helyi közigazgatás regisztrálta.) Ezt követően a polgármesteri hivatalokban megkezdődött a gettó határainak vagy a gyűjtőtábor helyének kijelölése. Nem sokkal később megérkeztek a csendőrök, akiket általában az ország másik végéből vezényeltek át. Endre Lászlóék így akarták elkerülni, hogy a csendőrök kedvezzenek az ismerős zsidóknak. A kijelölt napon, sokszor már hajnalban, a helyi rendőrök kíséretében csendőrök dörömböltek a zsidók lakásainak ajtaján. Öltözködésre és készülődésre általában csak néhány percnyi időt hagytak. Ez különösen a kárpátaljai és az észak-erdélyi gettósítás során volt jellemző, máshol több napot is hagytak az átköltözésre. A zsidók a rendelet értelmében személyenként legfeljebb 50 kilós poggyászt és kétheti élelmet vihettek magukkal, pénzt, ékszereket és más értékeket nem. Sokan még ennyit sem csomagolhattak össze, és máris kihajtották őket házaikból. A zsidókat ezután a kijelölt városrészbe kísérték, a falvakban összeszedett családok a városszéli gyűjtőtáborokba kerültek. Útközben az üres utcákon gyakran ütötték-verték, szidták őket.

Sok múlott a helyi közigazgatás jóindulatán: míg Hódmezővásárhely polgármester-helyettese, Beretzk Pál sikeresen szabotálta a gettó kijelölését, addig például Nyíregyházán 123, összesen 9665 m2 alapterületű házba 10.759 zsidót szorítottak be (személyenként tehát kevesebb, mint 1 m2 terület jutott). A legtöbb helyen szó sem volt jóindulatról, és a "zsidótlanításba" lelkesen bekapcsolódó hivatalnokok mindent megtettek, hogy minél mostohább körülményeket teremtsenek. Különösen rosszra fordult a téglagyárakba kerülő zsidók sorsa. Ezek a külterületeken lévő, gyűjtőtábornak nyilvánított területek teljesen alkalmatlanok voltak nagy tömegű ember elhelyezésére. A téglaszárítóknak csak tetejük volt, oldalfaluk nem, a túlzsúfolás következtében rengetegen maradtak fedél nélkül, nem volt se víz, se csatornázás. Ezrek használtak, néhány, az udvaron ásott és lepedővel elválasztott gödröt latrinaként, fürdésről szó sem lehetett. Bár a táborok és gettók élelmiszerellátásáért általában a helyi Zsidó Tanács volt felelős, aki nem tudott magával élelmet vinni, hamarosan éhezni kezdett. Munkácson 14 ezer embernek főzték fürdőkádakban a levest, személyenként nem jutott több egy kanálnyi, tartalmatlan löttynél. Nyíregyházán 10 dkg krumpli, ugyanannyi kenyér, és egy dkg liszt volt a fejadag.

A gettókat legtöbbször palánkkal vették körül, amelyet idegen csendőrök és ismerős rendőrök őriztek. A rendőrök általában emberségesebbek voltak, megengedték, hogy a kerítéshez lopakodó árusok vagy barátok élelmet adjanak el vagy át az éhező zsidóknak. Néha még levelek kézbesítésére is vállalkoztak. Az idegen csendőrök általában indokolatlan brutalitással léptek fel. A munkácsi téglagyárból az egyik szombaton nagyon vallásos ortodox zsidókat hajtottak a főtérre. Útközben gumibottal és puskatussal verték őket, majd a zsinagóga előtt közéjük lőttek. Ezután a szerencsétleneknek folyamatos ütlegelés közepette kellett szétrombolniuk zsinagógájuk berendezését. A csendőrnyomozó alosztályok sok helyen gúnyosan csak "pénzverdeként" emlegetett kihallgató központokat állítottak fel. Itt a gazdag vagy annak hitt zsidókat vallatásnak vetették alá, hogy elárulják, hová rejtették vagyonukat. A "kihallgatás" során gumibottal és puskatussal verték talpukat, a családfő szeme láttára nemegyszer meztelenre vetkőztetett felesége mellét ütötték, előfordult a nők megerőszakolása is. A nagyváradi "pénzverdében" a csendőrök veréssel és villanyárammal kínozták a levetkőztetett foglyokat.

A szexuális perverzió és szadizmus eredményeként sokan már a gettókban vagy táborokban belehaltak a kínzásokba, mások öngyilkosságot követtek el, vagy megőrültek. Mindez sok száz áldozatot követelt, még a magyar területen.

Maga Eichmann el volt ragadtatva a német szemmel nézve is kitűnő szervezéstől, az akció gyors, zökkenőmentes lebonyolításától. A zsidókérdés végső megoldásában részt vevő több mint 200 ezer magyar csendőr, rendőr és hivatalnok többségének fegyelmezett vagy lelkes együttműködése a legmerészebb álmait is felülmúlta. A német tanácsadók részt vettek a zsidók koncentrálását és deportálását megelőző konferenciákon, előadták kéréseiket, néha bekapcsolódtak egy-egy tábor vagy gettó őrzésébe, de egyébként mindent rábízhattak a magyar szervekre. A magyar hatóságok fellépése gyakran még Eichmann sokat látott embereit is meglepte.

Az éhség, a zsúfoltság, a higiénia és a gyógyszerek szinte teljes hiánya a betegségek melegágyává tette a gyűjtőtáborokat. Hamarosan fertőző betegségek ütötték fel a fejüket: megjelent a tífusz, a vérhas és a tüdőgyulladás. A hatóságok egyre inkább a nem zsidó lakosságra is átterjedő járványok kitörésétől tartottak. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni. A helyi közigazgatás vezetői megoldásért ostromolták felettes szerveiket. Akik olvasták az április 7-én kelt rendeletet, sejthették, hogy mindez csak a kezdet, hiszen annak első sora így hangzott: "A magyar kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól."

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu