A Vadász utca a cionista mozgalomnak kezdeményezésével alakult meg. A Palesztina Hivatal titkára, Krausz Miklós régóta tartott fenn kapcsolatot a svájci követséggel, mely annak idején elvállalta az idegen, háborúban álló államok képviseletét Magyarországon, természetesen Anglia képviseletét is. A svájci követség beleegyezését adta ahhoz, hogy védnöksége alatt egy iroda állíttassék fel, amelynek az lesz a célja, hogy regisztrálja a palesztinai certifikátokat igénylő jogosultakat. T.i. 7800 olyan certifikátról volt szó, illetve volt a Palesztina Hivatalnak tudomása, amelyet Magyarországon abban az esetben, ha a kiutazási engedélyek meglesznek, fel lehet használni.


A cél tehát az volt, hogy 7800 nevet regisztrálni kell és megkezdeni a tárgyalásokat a kiutazási engedélyek ügyében.


Amint tudjuk, azokban az időkben, amikor a követség Vadász utcai hivatala megalakult, a Lakatos kormány, amely már tompította a magyarországi fasizmus élét, hajlandó volt a kiutazási engedélyek ügyében tárgyalásokat folytatni. Úgy történt a megegyezés, hogy egy kollektív útlevelet - azt hiszem 1500 személyre szólót - fognak kiállítani, amit azután a magyar belügyminisztérium láttamoz és a németek is meg fogják adni bizonyos feltételek alatt a kivándorlási engedélyt. A magyar belügyminisztérium részéről tényleg megtörtént a láttamozás, de a németeknél sokáig húzódott el a dolog, anélkül, hogy valamit is el lehetett volna érni.


Közben a Vadász utcában lázas munka folyt. Az idők olyanok voltak, hogy a reménysugár konkrét bizonyossággá vált. Emberek százai, sőt később ezrei jelentkeztek regisztrálás céljából és a 7800-as kartoték már jóval felülmúlta a 10.000-es számot is. Kis képek tömegeit ragasztották kartonokra és akinek sikerült kartonlapot kitöltetni, boldog ember volt és biztosítva látta sorsát.


Különben is jellemző ezekre az időkre, hogy az emberek, éppen mivel hiányzott a talaj lábuk alól, nagyon könnyen reméltek, hittek, szóval szalmaszálba kapaszkodtak.


Úgy látszott, hogy sikerül az első transportot elküldeni, azonban a kísérletek mindig kudarcot vallottak. A németek nem tudták, mit csináljanak és nemcsak hogy nem voltak érdekelve abban, hogy néhány ezer zsidó megmeneküljön, de semmi esetre sem akarták, hogy emberek, akik sokat tudtak gaztetteik felől, kijussanak a neutralis, vagy ellenséges külföldre.


Október elején, a Lakatos kormány utolsó napjaiban a Vadász utca is lecsendesedett, hiszen most már azt reméltük, hogy a háború gyorsan véget fog érni és hogy nem fog már a zsidókkal történni semmi komoly dolog.


Emlékezetes nap az október 16-iki. Egynéhányan reggel bementünk a Vadász utcába, amely teljesen üresen, elhagyatottan állott, senki se volt ott. Mindenki félt megjelenni azon a helyen, amelyről most már egész Budapest tudta, hogy zsidóknak a gyülekező helye. Mindenki meg volt róla győződve, hogy úgy, ahogyan lezárták a zsidó házakat, rögtön rácsapnak majd a Vadász utcára is, és mindenkit, aki benne, vagy körülötte van, letartóztatnak és elhurcolnak. A ház tulajdonosa, Weisz Arthur, akit később a nyilasok elhurcoltak és lelőttek, nem volt hajlandó beengedni bennünket az épületbe, mert tudta, hogy illegálisan élünk és hogy esetleg ő is bajba kerülhet, ha bennünket rajtacsípnek a házban. Bizony be kellett törni az ajtót és erőszakkal bejutni a házba.


A Vadász utca nekünk, a mentési munkát végző csapatnak, nagyon sokszor menedékül szolgált olyan dolgok lebonyolítására, amelyeket az utcán, vagy privát lakásban nem lehetett lebonyolítani. Sokszor el voltunk készülve - bár tudtuk, hogy ez bizonyos mértékben reszkírozott dolog - itt hamis okmányokkal ellátni embereket, csempészekkel tárgyalásokat folytatni, sőt az ellenállási mozgalom egyes tagjaival is itt kellett tárgyalni. Ez a vezetőségnek természetesen nem tetszett és bizony nem egyszer került nagy vitákra a sor, de sohasem történt ezzel kapcsolatban semmi baj.


Most is tehát, október 16-án páran beültünk és elhatároztuk, hogy folytatjuk a munkát. Napok múlva lassan megjelentek többen azok közül, akik nem laktak zsidó házban és csillagmentességet (a svájci követség tisztviselőjeként, vagy más alapon) élveztek és kihasználva az épület területenkívüliségét, itt töltötték el a napot. Lassan be is költöztek sokan a házba, mert a követség megengedte, hogy a tisztviselők itt lakjanak. Természetes, hogy ennek csakhamar híre ment és nem lehetett megállítani azoknak a lavináját, akik most már a követség épületében akartak lakni. Sírva, könyörögve jöttek testvérek, szülők, ismerősök, barátok, cionisták, nem cionisták és így lassan-lassan illegálisan megtelt a ház. A követség és különösen Lutz követ utólagosan mindig tudomásul vették, hogy a létszám szaporodott és jóváhagyták.


A helyzet mindinkább súlyosabb lett: a hely szűkebb, az ellátás nehezebb, a hygiénei viszonyok kedvezetlőnebbek és a külső munkák veszélyesebbek.


Egy alkalommal nyilas detektivek jöttek és dühöngve afelett, hogy nem tudják megsérteni a svájci területenkívüliséget, kellett vonulniok.


De tulajdonképpen az egész bizonyos mértékben blöff volt, mert végeredményben semmi sem történt volna, hogyha a bentlakók egy szép napon elhurcolták volna. De valahogyan ezt mégse merték megtenni.


Most már teljesen kilátástalanná vált az a lehetőség, hogy a kivándorlás megtörténjen. Így a követség a 7800 regisztrált és certifikátot birtokló egyén részére hajlandónak mutatkozott védleveleket kiállítani. Most kezdődött tulajdonképpen a Vadász utcának legnagyobb konjunkturája. A hír ugy terjedt el, mint a tűz. Emberek ezrei, talán tízezrei által a Vadász utca 29. Számú ház bejárata előtt, valamikor az egész Vadász utcát elfoglalva és annak forgalmát lehetetlenné téve, hogy megkapják a védlevelet. Nagyon sokan, vagy legtöbben tulajdonképpen életüket tették kockára, mert olyan órákban is eljártak, amikor zsidóknak tilos volt a kijárás és sokszor csillag nélkül álltak a kapu előtt. De valahogyan a rendőrök és nyilasok is ezt az utcát a razziákból kihagták és így sohasem történt komolyabb baj. Különben a Vadász utcai kapitánysággal nagyon jól voltak a viszonyaink és rendőrkordont küldtek naponta. Valamikor lovasrendőröket kellett kiküldeni, akik gumibotokkal tartották fenn a rendet a bejárat előtt, mert különben az emberek biztosan betörték volna az üvegből lévő háznak a falát. Sokszor magam is, amikor annak ellenére, hogy külön igazolványom volt a ház látogatására - siettem be a házba a tömegen keresztülfurakodva, kaptam egyet a gumibottal.


Nekem, akinek a nácikkal kapcsolatosan nem voltak semmilyen erkölcsi gátlásaim és skrupulusaim, természetesen rögtön eszembe jutott, hogy ezeket a Schutzpassokat gyártani is lehet. Azonnal csináltattunk is egy pecsétet és loptunk a követségről nyomtatványokat, majd megkezdtük a védlevelek gyártását. Sajnos egy pech következtében a "suisse" szónak az "I" betűje a mi pecsétünkból kiesett és így az a veszély forgott fenn, hogy a rendőrség azonnal rájön a hamisításokra. Később tényleg rá is jöttek egynéhány esetben. Mi azonban nem adogattuk úgy a Schutzpassokat, hogy az emberek tudják, hogy ezek hamisítványok, egyrészt azért, mert féltünk az árulástól, másrészt azért, mert az embereknek az az önbizalmát és fellépését gyengítette volna. Ezért úgy csináltuk a dolgot, hogy a hamisítványokat behoztuk a követségre és ott adtuk ki azoknak, akik a 7800-as listán nem voltak rajta, vagy másképpen nem tudtak hozzájutni. Később ez nem volt elég és így kénytelenek voltunk a blöffnek a blöffjét felállítani. Perczell Mór utca 4.szám alatt felállítottunk egy teljesen hamis követséget, ahol most már jó hamisítványokat adtunk a jelentkezőknek. Nagyon sokszor ott is tömegek vártak, verekedtek a nagyon sok esetben megmentést jelentő Schutzpassokért.


Érdekes, hogy nemcsak zsidók, hanem rengeteg nemzsidó rendőr, katona, közhivatalnok jelentkezett nálunk Schutzpassért, állítólag, hogy ez az oroszok előtt meg fogja őket védeni. Voltak esetek, amikor ilyeneket tényleg kiadtunk, egyrészt mert meg voltunk róla győződve, hogy nem használ semmit, másrészt mert ilyenkor egy magasabb rangú hivatalnok mindig valamilyen engedményét, protekcióját, vagy segítségét ki tudtuk préselni.


A Schuztpassok száma így lassan talán 100.000-re is felment, ezzel természetesen bizonyos mértékben illúziókat is támasztottunk, de mégis számtalan embernek az életét mentette meg a védlevél. Nagyon sok munkaszolgálatos század menekült meg ilyenformán, hogy kivittük az egész századnak szóló menleveleket.


November-december hónapokban zsidó már alig mozoghatott az utcán. Akkor szervezték meg az un. svájci házakat, amelyekben az ilyen Schutzpass-tulajdonosok laktak. Ez volt az un.külföldi gettó a Pozsonyi úton. Miután a Vadász utcában majdnem tarthatatlanokká váltak a viszonyok - már 2000 ember lakott ebben az egyetlen házban, a pincékben, padlásokon minden zugot megtöltve, emberek asztalokon, földön, polcokon aludtak, feküdtek állandóan attól félve, hogy egyszer a németek, vagy a nyilasok, amikor már látják, hogy a végük közeleg, bosszút állnak és megsértik a területenkívüliséget. A hygéniai és élelmezési visznyok napról-napra nehezebbek lettek. A nyilasok érdeklődése is növekedett. Még most is azért itt-ott emberek, vagy csoportok próbáltak belopózni ebbe a "mennyországba" és bármennyire is nehéz volt bárkinek is lemondani, nagyon sokszor közérdekből ki kellett őket tenni. A rendőrség kémjei is belopóztak a házba és tökéletesen ismerték minden mozzanatát. A házban, különösen a dgalucoknál, akik a pincékben laktak, fegyver volt elrejtve és szó volt arról, hogyha megtámadnák a házat, védekezni fognak.


Én az utolsó hetekben már nem jártam be, mert majdnem minden nap keresett detektív, aki már a nevemet ismerte és pontos személyleírása volt rólam, de itt-ott belopóztam este, vagy másképpen álltam összeköttetésben. Az emberek, akik bent voltak, nagyon várták kintről a híreket és mindig szükségük volt valamire.


Egyszer megjelentek a nyilasok autókkal és kabát, kalap nélkül kivezényelték az egész Vadász utcát a ház elé. Már majdnem valamennyien kint voltak, amikor megérkezett a hír a Wekerle Sándor utcába, ahol egy másik hasonló követségi éület volt. Attól féltünk, hogy bekövetkezett a katasztrófa és a vég. A telefon működni kezdett, városparancsnokságtól rendőrkapitányságig, bel- és külügyminisztériumot, mindenkit felhívtunk, ijesztettünk, hogy azonnal rövidhullámú leadón értesítjük a svájci kormányt és hasonló blöfföket, amelyeket szerencsére egyesek jóakaratból, egyesek gyávaságból és egyesek azért, mert előzőleg le lettek kenyerezve, bevettek. Percek múlva a városparancsnokságtól és a rendőrségtől egyaránt jelentek meg autók, amelyek katonaságot és rendőröket szállítottak le, hogy a nyilasok elvonuljanak.


Különben is a nyilasok és a katonák, illetve rendőrök között már akkor nem volt jó viszony és majdnem harcra is került a sor. De úgy látszik, zsidók miatt nem volt érdemes összecsapni és így a nyilasok elvonultak. Ennek a látogatásnak mérlege három halott és egy nagyon nehezen sérült volt részünkről, akiket a nyilasok akkor lőttek agyon, amikor bejöttek és valaki felszólalt, hogy ez területenkívüli ház.


Hasonló esetek ugyan nem történtek többé, de minden pillanatban történhettek és az embereknek idegszálai a végsőkig feszültek.


Még egy szörnyű esetet szeretnék elmondani. A koövetségnek két autója volt, amelyek főleg a külső ügyeket intézték. Az egyik autóval barátom és mozgalmunk, a Hasomér Hacair egyik vezetője, Hunwald Simcha szokott járni. Ez a fiú nemrég jött haza Ukrajnából három évi büntető szolgálat után és azonnal nekilátott az óriási munkának, amely a Vadász utcában folyt. Itt t.i. az óriási munka felé volt - Schutzpass-időkben voltak napok, amikor a vezetőség le nem hunyta szemét, annyi volt a munka - a tömeget, amely türelmetlen volt, nyugtalan és ideges, fékezni és rendben kellett tartani. Visszaemlékszem arra, hogy egy másik barátom, Grossmann sándor, akit sokan ismernek, hetekig nem aludt, hogy rendbetartsa a tisztviselők munkáját és hogy a munka minél nagyobb eredményt érhessen el.


De visszatérve Hunwald Simchára, egyszer, amikor az autóval hazatért, ott találta a ház egyik futárját, egy fiatal zsidó gyereket holtan a kapu előtt. A nyilasok pár perccel azelőtt agyonlőtték szegény gyereket, amikor kijött a kapun. Hunwald Simcha, annak ellenére, hogy belülről figyelmeztették, jöjjön azonnal be, hozzálépett a gyerekhez és megnézte. Felkiáltott: "Ki merte ezt megtenni?" Ekkor a másik oldalról hozzálépett két nyilas és az autóval együtt elcipelték. Azóta se láttuk többé viszont.


Már csak egynéhány szót ! A felszabadulás napján a vadász utca egy lelkileg és testileg tönkrement, tönkretett tömeg búvóhelye volt. Nem beszélve a nyilasok okozta veszedelemről, a házban nem volt elég óvóhely, a pincék amúgy is tele voltak és tényleg csoda, hogy annak ellenére, hogy a közeli vidékeken nagyon sok becsapódás történt, itt csak egyetlenegyszer csapott be egy gránát, amely azonban senkit sem sértett meg. Idegroncsok, de megmenekült emberek kerültek ki az épületből és rohantak el a szenny, a tetű és a már teherré vált közösség elől. A tömeg, amely nagyjában intelligens emberekből állott, annyira süllyedt, annyira lezüllött, hogy lehetetlenné vált a közös élet.


Elefánt Márton, cionista ellenálló visszaemlékezése 1945-ből.

Idézetek

Elefánt Márton (Mose Alpan), haluc vezető a zsidó fegyveres ellenállásról: "Azt gondoltam, nincs itt a vég, nem szervezünk felkelést. A jelenlegi körülmények között nem vállalhatom a felelősséget azért, hogy esetleg zsidók ezrei pusztuljanak el, csak azért, hogy hősök legyünk a történelemben. Hidegen mérlegeltem akkor a dolgokat, nem szépítem utólag a helyzetet. Nem akartam semmiféle felkelést. Azt mondtam, ma, amikor Németország zsidósága, Lengyelország zsidósága, Szlovákia zsidósága nincs már meg, százezer vagy ötvenezer zsidó megmentése minden lázadásnál fontosabb."

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu