Szlovákia és Románia

 

Szlovákia 1939 márciusában német segítséggel lett formailag független, valójában német bábállam. Mivel Jozef Tiso katolikus pap először Szlovákia miniszterelnöke, majd 1939-től elnöke lett, az egyház befolyása igen jelentős volt. Az országban 90 ezer zsidó élt, akik a lakosság 4 százalékát tették ki. Mivel Pozsony függetlenségét leginkább Magyarországtól féltette, mindent megtett, hogy a zsidóellenes törvényhozásban ne maradjon le Budapest mögött. Az első antiszemita törvények már 1939 áprilisában megjelentek, és 4 százalékban korlátozták a zsidók arányszámát különböző pályákon. Miután Magyarországon 1941 nyarán megszületett a harmadik zsidótörvény, a Pozsonyban szeptemberben megjelenő Zsidó Kódex - az ismételt egyházi tiltakozás ellenére - már faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak. A zsidók számára kötelezővé tették a sárga csillag viselését, majd megkezdődött áttelepítésük a vidéki munkatáborokba. Az árjásítás során másfél év alatt majdnem 10 ezer zsidó üzletet, céget számoltak fel, vagy adtak keresztény tulajdonba.

A szlovák zsidókat elsőként deportálták az 1942 tavaszán Lengyelországban felállított megsemmisítő táborokba. Az akció az Eichmannt képviselő Dieter Wisliceny SS-százados irányításával 1942 márciusában indult. A Vatikán a keresztény zsidók elhurcolása ellen tiltakozott, a pápai nuncius már ekkor hangsúlyozta, hogy a deportáltakra halál vár. A szlovákiai püspöki kar felemás körlevélben fejtette ki ellenérzéseit. Elismerték, hogy a zsidók "idegen elemek", akiknek befolyása "káros", nem támadták a kormányt a "zsidó hatás törvényes visszaszorítását" előíró törvények miatt, "ugyanakkor a zsidók is emberek", akiktől az isteni törvények értelmében nem lehet megtagadni a tulajdonhoz és családhoz való jogot. A kormány a deportálások legalizálása érdekében törvényt készített, amely kimondta, hogy a zsidókat ki kell telepíteni, meg kell fosztani tulajdonuktól és állampolgárságuktól. Ezt a szlovák parlamentben egyedül a magyar kisebbségi képviselő, Esterházy János nem szavazta meg. Az első transzportot március végén ezer emberrel indították útnak Lengyelország felé. Őszig 58 ezer szlovák zsidót deportáltak. 19 ezren kerültek Auschwitzba, 24.500 főt Sobiborban, 7500-at Belzecben, 7000-et Treblinkában gázosítottak el. Több ezren Magyarországra szöktek. 1942 őszén a szlovák kormány leállította a kiszállításokat, mivel a Vatikán és a szlovák egyház tiltakozása erősödött, és a magyar zsidók deportálására nem került sor. Ráadásul a zsidók elhurcolása rossz üzletnek bizonyult: a németek minden deportált zsidó eltartásáért 500 márkát kaptak a szlovák kormánytól, így a zsidótlanítás szinte teljes bevétele őket gazdagította, míg Horvátország csak 30 márkát fizetett. A következő két évben a mintegy 20 ezer fősre olvadt szlovák zsidóság további megszorítások között, zömmel munkatáborokba telepítve ugyan, de elkerülte a halált. Az 1944 nyarán kitört németellenes szlovák felkelést leverő SS csapatok sok száz zsidót agyonlőttek, újabb 12 ezer főt deportáltak zömmel Auschwitzba. A holokauszt során mintegy 70 ezer szlovák zsidó halt meg.

Az első világháború után Románia jelentős területekkel gyarapodott, megszerezte Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát. A második világháború előtt Romániában élő 760 ezer zsidó a lakosság 4,2 százalékát tette ki. Az erdélyi zsidóság jelentős része magyar anyanyelvű volt, ezért a román antiszemitizmust a magyarellenesség is erősítette. A két világháború közötti időszakban a román szélsőséges Vasgárda mozgalom gyűléseit, akcióit gyakran kísérte zsidóellenes erőszak. 1938-1939 során a román kormány egy új törvény értelmében felülvizsgálta, és mintegy 270 ezer zsidótól megvonta az állampolgársági jogot. Többszöri feloszlatása és vezetőinek meggyilkoltatása ellenére a Vasgárda befolyása egyre nőtt. A belpolitikai feszültséget fokozta, hogy 1940 júniusa és szeptembere között a három irányból is ellenséges ország által körülvett Románia területe (és zsidó lakossága) három alkalommal is jelentősen csökkent: a Szovjetunió megszállta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Magyarország a második bécsi döntés eredményeként bevonult Észak-Erdélybe, Dobrudzsa pedig Bulgáriához került. A válság hatására a király teljhatalmat adott Ion Antonescu marsall kezébe, és fia, Mihály javára lemondott a trónról. Antonescu náci mintára vezérnek (Conducator) nevezte ki magát. Ezzel párhuzamosan újabb zsidóellenes törvények születtek. Megtiltották a vegyes házasságot, a zsidók nem birtokolhattak földet. Faji alapon határozták meg, hogy ki számít zsidónak, a zsidókat kizárták a hadseregből. 1941 januárjában a Vasgárda sikertelen puccsot kísérelt meg Antonescu ellen. A felkelés során a vasgárdisták több száz zsidót mészároltak le Bukarestben és környékén.

A Szovjetunió elleni német hadjárathoz Románia készségesen csatlakozott 1940-ben elveszített területei visszaszerzésének reményében. Antonescuék véres bosszúra készültek a zsidók ellen, mert szerintük a zsidók kommunista ügynökként segítették a Bukovinába és Besszarábiába bevonuló szovjet csapatokat. A csendőrség főfelügyelője a Szovjetunió elleni támadás előtt néhány nappal megparancsolta, hogy a harcok során visszafoglalt falvakban az összes zsidót öljék meg, a városokban élőket pedig zárják gettóba. Június 25-én Iasiban a román hadsereg néhány nap alatt 4 ezer zsidót ölt meg azzal a váddal, hogy azok szovjet kémek. Több ezer túlélőt vagonokba zsúfoltak. A határozott úti cél nélkül, lépésben haladó vonatokban a következő napok során sok százan haltak éhen és szomjan. Aki ki akart mászni a vagonokból azt lelőtték. A szovjetektől visszafoglalt területeken a román hadsereg és a csendőrség brutálisan legyilkolta a zsidókat. Még a térségben működő Einsatzgruppe D jelentései is bírálták a szervezetlen mészárlásokat, a gyilkolást kísérő fosztogatást. A németek azt is kifogásolták, hogy a halottakat a románok temetetlenül hagyták. Júliusban megkezdődött a visszafoglalt Bukovina és Besszarábia "zsidótlanítása". A románok 27 ezer embert agyonlőttek, több mint 160 ezret pedig a Dnyeszter folyón túli szovjet területeken felállított táborokba zsúfoltak össze. A pajtákból, istállókból gazdasági épületekből kialakított lágerekben a zsidókat kirabolták, enni és inni alig adtak nekik. A foglyok ezrével pusztultak el az éhségtől és a betegségektől. A táborokban folytatódott a gyilkolás: a bogdanovkai táborban napi 3-400 embert lőttek agyon, az áldozatok száma elérte a 43 ezer főt. A román hadsereg nem csak a visszafoglalt, de frissen a megszállt szovjet területeken is gyilkolta a zsidókat: Odesszában partizántámadások megtorlásaként több tízezer zsidót lőttek agyon, vagy égettek el elevenen.

A román kormány zsidópolitikájának kétarcúságára jellemző, hogy mialatt a keleti területeken élő zsidókat legyilkolták, addig Ó-Romániában megelégedtek a zsidók kifosztásával. Az itt élők üzleteit, vállalkozásait nem árjásították, de a zsidó közösségtől először 5000 ruhát és kórházi ágyat, majd egy 2 milliárd lejes kényszerkölcsönt zsaroltak ki. A németek attól tartottak, hogy Antonescuék továbbra is önkényes, szervezetlen deportálásokkal és tömeggyilkosságokkal akarják majd "megoldani a zsidókérdést". Ezért 1942-ben tárgyalásokat kezdtek a román kormánnyal valamennyi zsidó "átvételéről". Júliusban Eichmann bukaresti képviselője megállapodást írt alá a románokkal. Szeptemberre elkészültek a deportálási tervek is: naponta 2000 román zsidót akartak a belzeci haláltáborba szállítani. A németek megdöbbenésére Antonescu végül is nem engedélyezte az akciót. A román diktátort ebbe az irányba befolyásolta, hogy sem Olaszországból, sem a riválisnak tekintett Magyarországról nem deportáltak, Szlovákiában pedig ekkor álltak le a kiszállítások. Ráadásul a román zsidó vezetők eredményesen kértek segítséget egyházi vezetőknél, politikusoknál, sőt a királyi család tagjainál. Bár Románia volt az egyetlen ország, amely önállóan fogott hozzá a zsidók kiirtásához, végül mégsem adta át a román zsidókat a németeknek. A zsidó közösséggel újabb 4 milliárd lejt fizettetek, 1336 dollárért árulták a palesztinai kivándorlási engedélyeket, de az óromániai - és így a Dél-Erdélyben élő jelentős részben magyar ajkú zsidóság is - megmenekült a haláltól, míg az 1940-ben visszaszerzett Észak-Erdélyből a magyar hatóságok 1944-ben Auschwitzba deportálták a zsidókat. A román holokausztnak legalább 220 ezer zsidó esett áldozatul.