Bulgária és Olaszország

 

1938-ban 51 ezer zsidó élt Bulgáriában, többségük a fővárosban, Szófiában. A zsidóság gazdasági pozíciói nem voltak különösebben erősek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országban az antiszemita eszmékre igen kevesen voltak fogékonyak. 1940-1941 során Olaszország és Németország szövetségeseként Bulgária területe háromszor is megnövekedett: Görögországtól Trákiát, Romániától Dobrudzsát, Jugoszláviától pedig Macedóniát szerezte meg, és ezzel mintegy 13 ezer további zsidó került fennhatósága alá. Az első antiszemita törvényjavaslat ellen sok bolgár értelmiségi nyilvánosan tiltakozott, pedig a jogszabály értelmében a zsidóknak fél évük maradt a kikeresztelkedésre. 1941-ben a zsidókra külön vagyonadót vetettek ki, 1942 őszétől pedig kötelezővé tették a sárga csillag viselését, de a végrehajtást alig ellenőrizték. A németek kezdetben azt hitték, hogy a bolgárok könnyen lemondanak a zsidókról, de több hónapos tárgyalás után III. Borisz cár és kormánya mégis csak 20 ezer zsidó deportálásába egyezett bele. Ez több volt mint a macedóniai és trákiai zsidók összlétszáma, tehát úgy tűnt, az óbolgár területeken élő zsidók elhurcolása is megkezdődik. A bolgár hatóságok 1943 tavaszán Macedóniából 7144, Trákiából pedig 4200 helyi zsidót deportáltak német közreműködéssel a treblinkai gázkamrákba. Amikor azonban a zsidók összegyűjtése a bolgár városokban is megkezdődött, felerősödtek a tiltakozások. Egy főpap a cárhoz küldött táviratában azzal fenyegetőzött, hogy teljes papi díszben fog a sínekre feküdni, többen a miniszterelnöknél jártak közben a zsidók érdekében. 1943. március 17-én Dimitar Pesev, a parlament alelnöke 42, zömében kormánypárti képviselő aláírásával ellátott kérvényben tiltakozott a kormány zsidóellenes tervei miatt. A kormány ezek után a magyarországi és romániai helyzetre, valamint a belső munkaerőigényre hivatkozva leállította a deportálási előkészületeket. A veszély ezzel még nem múlt el. Májusban Sztefan metropolita, a bolgár egyház feje ünnepi szentbeszédében és a cárhoz küldött levelében állt ki a zsidók mellett. A zsidó közösség rabbik vezette tüntetéséhez sok nem zsidó is csatlakozott. Antiszemita bolgár politikusok nyomására a zsidókat a városokból vidékre telepítették, de a helyi lakosság zöme együtt érzően fogadta őket. A zsidó férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A németek 1943 nyarán belátták, hogy kudarcot vallottak, és többé nem követeltek zsidóellenes intézkedéseket. Az óbolgár zsidóság szenvedések árán, de gyakorlatilag emberveszteség nélkül élte túl a holokausztot. A visszacsatolt területekről a bolgár hatóságok több mint 11 ezer zsidót küldtek a halálba.

A háború előtt az olasz lakosság elenyésző része, alig 45 ezer ember volt zsidó. Olaszországban az antiszemitizmus jelentéktelen volt, a zsidók sikeresen integrálódtak a társadalomba, egész sor miniszter és kormányfő volt zsidó származású. Nem véletlen tehát, hogy a német nemzetiszocializmussal ellentétben az olasz fasizmus ideológiája egyáltalán nem volt antiszemita. Ezt világosan bizonyítják a tények: a fasiszta párt alapítói között is találunk zsidókat, 1933-ban minden tizedik olasz zsidó tagja volt a fasiszta pártnak. A fasiszta hadseregben mintegy kéttucat zsidó tábornok és ezredes szolgálhatott. Benito Mussolini , a fasiszta mozgalom alapítója és 1922-től az ország vezére (Duce), sokáig kifejezetten megvetően nyilatkozott a nácik "barbár" zsidóellenességéről, és badarságnak tartotta a "tudományos" fajelméletet. A harmincas években sok ezer, hazájából elüldözött, vagy hazájában továbbtanulni nem engedett zsidó érkezett Itáliába. 1938-ban ezért is volt sokak számára meglepő, hogy Mussolini zsidótörvények bevezetését kezdeményezte. A zsidókat kizárták a hadseregből és az állami hivatalokból, sokukat megfosztották állampolgárságuktól, zsidó nem vezethetett többé nagyobb üzemeket és bizonyos értékhatár felett ingatlanjaikat is árjásították . Mussolini pálfordulásának hátterében több tényező is meghúzódhatott. Úgy vélte, hogy 1935-1936-os, súlyos diplomáciai bonyodalmakhoz vezető etiópiai hódítása során a "világzsidóság" nem támogatta eléggé. Bár Hitler sosem kérte tőle a zsidók elleni fellépést, valószínűleg gesztust akart tenni szövetségesének, és az is hatott rá, hogy egy egész sor állam vezetett be zsidóellenes intézkedéseket.

Bár a zsidótörvények végrehajtása igen felületes és kevéssé szigorú volt, hatásukra több ezren kivándoroltak. A zsidókat több városban kényszermunkára hívták be, de a fokozódó német nyomás ellenére további intézkedésekre Mussolini még 1942-1943-ban sem volt hajlandó. Ellenkezőleg, a Duce nem engedélyezte a német megszállás alatt lévő területeken élő olasz állampolgárságú zsidók deportálását. Az olaszok által megszállt francia, görög és jugoszlávterületeken a fasiszta hadsereg nem tűrt semmilyen korlátozást vagy zsidóüldözést. Zsidók ezrei találtak menedéket az olasz zónákban, Mussolini sem Ribbentrop náci külügyminiszter, sem Himmler SS vezető kérésére nem adta ki a menekülteket. A fasiszta Olaszország zsidópolitikája fontos, és egyértelműen mérséklő hatással volt a magyar, a román, a bolgár, de még a vichy-i francia kormány magatartására is. Budapesten, Szófiában és Bukarestben gyakran indokolták úgy a németek által kért zsidóellenes intézkedések elmaradását, hogy azokat Itáliában sem vezették be.

A fordulat 1943 júliusában következett be: Mussolinit megbuktatták, az új kormány hadat üzent a németeknek. Hitler csapatai gyorsan elfoglalták az olasz csizma nagyobb részét, a Ducét pedig kiszabadították. Az olasz megszállási övezetekben megkezdődött a zsidók összegyűjtése és deportálása. Az SS szeptemberben látott hozzá a római zsidók letartóztatásához, októberben pedig elindultak Auschwitz felé az első vonatok. A Vatikán érdemben nem tiltakozott, de zsidók ezreit bújtatták kolostorokban. A lakosság, a hadsereg és a rendőrség túlnyomó többsége nem támogatta a zsidóüldözést, ezért a legtöbb olasz zsidó el tudott bújni a német és olasz nácik elől. 1945-ig összesen 12 ezer olasz zsidót deportáltak, az áldozatok száma pedig 7680 fő volt.

   
Jognyilatkozat Linkek Támogatóink degob.hu bphm.hu